A RÉMmese folytatása avagy a postázás küzdelmei 2.rész

Az elmúlt hónapokban Sapa és én kicsit felpezsdítettük a szerbiai tetoválósok és piercingesek életét. Szépen magyarul sefteltünk. Ugye, a kényszer nagy úr, főleg, ha Görögországba akarunk menni nyaralni :) Nagyon olcsón beszereztünk néhány tucat tetoválógépet, és az itteni piac árain kínáltuk újra eladásra. Mondanom se kell, nagyon megérte. Szóval, a lényeg, hogy elég értékes csomagocskákat adtunk fel a helyi postán kb. hetente egyet. Az ok, amiért be mertünk menni, nagyon egyszerű volt: a RÉM beteg volt és helyettesítette valaki MÁS (még ő is szerepelni fog egy másik mesében).

A csomagfeladás sima ügynek bizonyult. A terméket becsomagoltuk, címkét ragasztottunk rá a címzett nevével, és egy másikat a sajátunkkal. Bevittük a postára, kitöltöttük a papírt, ráírtuk, hogy mennyit kérünk érte a Címzettől. 

Sima ügy, mondom én.

Egyik nap, a szépen elkészített csomagot Sapa kezébe nyomtam, és elirányítottam a postára. Már legalább fél óra eltelt, mire hazaért (a posta tőlünk a 4.ház). Szótlanul leült az asztalhoz. Na, ekkor már tudtam, hogy baj van. Nem is kellett kérdeznem, mert kitört belőle az állat!

"Visszajött az az idi...ta nő! Beadtam neki a csomagot, mire elkezdte mondani, 

hogy ekkora értékű csomagot nem lehet csak úgy simán feladni. 

Kell hozzá valami vörös viasz, meg valami szalag, meg monogrammos pecsét... 

Hol él? Ez nem a reneszánsz! 

Mondtam neki, hogy tegnap adtam fel egy grammra és összegre is ugyanekkora csomagot, simán!

Hát ő ezt így nem veheti át, menjünk vele Kanizsára! 

Te! Én azt hittem benyúlok és kihúzom azon a kis lyukon!!!"

Soha többet nem adtunk fel csomagot a postán.